Hadak Útján

„Csak a múlt megbecsüléséből
és tiszteletéből épülhet a jövő.”

Széchenyi István

A katonahősök példája örök


Mint minden évben, úgy most is a két világháború elesett hős katonáira emlékezett a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége. 2008 május 25.-én vasárnap délután, Borbás Károly nyitotta meg a Magyar Kultúrközpont Kodály-termében az ünnepséget.


Borbás Erzsébet müsorvezető-rendező

Borbás Károly az MHBK torontói vezetője




Híres ősünk Széchenyi István gondolatával egyetértve kezdte bevezetőjét Borbás Erzsébet, a megemlékezés műsorvezetője és rendezője. „ Az első és a második világháborúban elesett hős katonáinkra emlékezünk, és azokra is, akik a háborúk következményeként vesztették életüket. Akkor is kötelességünk ezt megtenni, ha a megfáradt emlékezés fájó, szomorú tragikus időket elevenít föl,- folytatta a műsorvezető. - A napi problémák, gondok nem feledtethetik el a múlt dicsőségét és annak hőseit. Ők a harctereken nem latolgatták, hogy megéri-e a küzdelem, a halálveszély, mennyi pénzt kapnak érte, hanem a haza hívó szavára fegyvert fogtak, és küzdöttek. Bátor helytállásukkal, vitézségükkel sokszor kilátástalan helyzetben is hőssé váltak. Hőseink sírjára virágot nem tehetünk, gyertyát nem gyújthatunk, hiszen oly messze vannak tőlünk, így műsorunkkal és koszorúinkkal tisztelgünk előttük, azok nevében is, akik ma nincsenek velünk.”

Két szemtanú üzenete szólt az emlékezőkhöz. Az egyik, a messzi 1914-1918-as világháború harctereiről, egy kedves vers formájában,
„A kis rózsaszín lap”, amit Halmágyi Erzsébet adott elő nagy átérzéssel. A vers története megható. Erzsébet 9 éves korában kapta édesapjától, aki a harctéren találta ezt a verset, amelyet egy ismeretlen katona írt haza édesanyjának és kedvesének. Édesapja kérésére még
most is őrzi a verset. Számunkra azért volt nagyon értékes ez az írás, mert szemtanúként mutatja be a fronton történt eseményeket:

”Vér színű felhők mögött/ A nap kell komorúl/ Lővő árok fölé/ Hűs hajnal borul/ Árkon túl a mezőn/ ezernyi a halott/ És még több talán/ Ennyi elesett a nagy csatán...”



Emlékezők

A második szemtanú a második világháború életéből hozott elő egy megható pillanatot. Szentiványi György zeneszerző a második világháborús évek folyamán a Frontszínházzal járta a harcmezőt, azzal a céllal, hogy a megfáradt katonáknak egy kis felfrissülést, vidám hangulatot teremtsen. Török László idézett a Frontszínház emlékkönyvéből, amelybe az előadáson résztvevő katonák írták be köszönő soraikat Brestlitovban, 1944 Január 12-én, Szentiványi Györgynek, aki arra az alkalomra írt szerzeményének zenéjét és szövegét: „ Kicsi fiam aludj csendben” című dalát adta elő, akkor és most is, mint valaha a fronton harcoló katonáknak. Akkor is, mint most is, könnyeket csalt a hallgatók szemébe.

A hangulatot a Barsi Ernő népdalkör katonadalokkal frissítette.
A műsort a különböző korúak művészi előadása tette színvonalassá. A Szt. Erzsébet iskola tanulói: Szárics Rea, Szárics Márton, az Arany János iskola tanulója: Kovács Marcel, Kacsó Erika gimnazista, és a felnőttek: Balogh Boglár, Török László, Halmágyi Erzsébet, Kasza–Márton Lajos az ünnep méltóságát kifejező verseket adtak elő. Szűcs Béla hazafias dalaival színezte a műsort, zongorán kísérte Szentiványi György.



Élmény volt a program, mert az emlékezést a tények kiderítésével és újrafogalmazásával Gaál Csaba ünnepi beszédéből meríthettük. Nagy figyelemmel követte a közönség a komoly történelmi értéket hordozó ismertetést. Gaál Csaba volt újságszerkesztő, a Kanadai Magyarok Világszövetségének titkára, többek között a következőket mondotta: "Most nem a keleti fronton elesett katonákról akarok emlékezni, hanem a nyugati hadifogoly táborokban történtekről. ....”


Gaál Csaba ünnepi szónok koszorúz

A New York-i születésű Martin Brech, egykori katona, filozófia-professzorként dolgozott a háború után, de egykor, 1945-ben, 18 évesen a 14. gyalogság Company C-nél szolgált, mint gyalogos. Feladata őr volt, valamint tolmács az Eisenhower által működtetett haláltáborban, Andernachban, a Rajna partján. Szavaival élve: tiltakozásaim, (ahogy a hadifoglyokat kezelték a táborban), ellenszenvet és nemtörődömséget szültek, amikor élelemcsomagomat átdobtam nekik a szögesdrót kerítésen. Bajtársaim megfenyegettek, mondván, hogy mi akarattal nem etetjük őket megfelelően. Amikor elkaptak azzal, hogy élelemcsomagot dobtam át a kerítésen, börtönnel fenyegettek meg. Egy magasrangú tiszt is megfenyegetett, hogy ha még egyszer meglátja, hogy élelmet adok a hadifoglyoknak, agyonlő... Néhány ember a táborban valóságban gyerek volt még, 13 évesek lehettek... Többségük idősebb volt. Emlékszem, hogy egy hadifogoly átlag-súlya Andernachban 90 font volt... Megfenyegettek, hogy erről ne beszéljek. Ennek ellenére ez mintegy felszabadított engem, hogy most elmondhassam ezt a rettenetes atrocitást, melyet ott láttam a Rajna-menti Eisenhower haláltáborban.
A Toronto Sun nevű újság Peter Worthingtonja (neves újságíró) önálló kutatást folytatott Kanadában a fogolytáborokról, és hasonló történeteket gyűjtött.
- 1945-ben Amerika és Anglia jóváhagyásával halálra éheztettek több mint egy millió hadifoglyot, köztük több ezer magyar katonát és civilt is. Majd Gaal Csaba így folytatta:
- Ma emlékezzünk azokra, a fenti történettel, akik magyar katonaként estek hadifogságba és e táborokban szenvedtek, akik e táborokban haltak meg úgy, hogy még egy bot sem jutott nekik, nemhogy keresztfa a gödör szélére, amelybe bajtársaik belekaparták őket. A magyarok Istene áldja emléküket. Mi sem felejtünk. Gaál Csaba beszéde fényt derített és átfogalmazta bennünk a félreismert tényeket.
A megemlékezés mottójának Puskás Béla felolvasott levelének tartalmát tekintem, amely egy Voronyezsben, 2008-ban, a Don-menti harcokban szerepet vállalt országok részvételével megrendezett nemzetközi konferenciáról szólt, amely arra invitált, hogy ilyen összejöveteleken jelen kell lenni azért, hogy a tragikus sorsú II. magyar hadsereg történetét, a katonák tragédiáját minél teljesebb mértékben megismerjük. A levélből megtudtuk, hogy a voronyezsi és a sztálingrádi levéltárakban jelentős mennyiségű magyar irat van, amelyet eddig senki nem kutatott.














A koszorúzás meghitt pillanata

Fontos gondolat, amelyet többen is hangsúlyoztak a konferencián, és amit mi itt teljes mértékben elfogadtunk, hogy a katonasírokat kölcsönösségi alapon minden nemzetnek gondozni kell. A síroknak a népek közötti barátságot kell szolgálnia és nem az ellenségeskedést. Az elesett katona, aki abban a tudatban halt meg, hogy hazáját szolgálja ma már nem ellenfél, megilleti a méltó sírhely és a kegyeletteljes megemlékezés lehetősége. A konferencián valamennyi delegációnak egy kis harangot adtak azzal, hogy ennek hangja az elhunyt katonák lelkéért szóljon. A mi megemlékezésünkön a kürt szomorú hangja tudatta, hogy nem feledtük a hős katonák emlékét. Nem hal meg az a katona akire emlékeznek.
A torontói egyházak és egyesületek koszorúzásával és a Himnusz hangjaival ért véget az ünnepség.

Török Erzsébet